Van egy típus, aki mellett elnémul körülötted minden, és csak a megérzéseid kezdenek el kiabálni, aki mellett megváltozik a tér: egyszerre lesz tágas és szűk. Nem azért, mert túl szép, túl erős vagy túl különleges lenne, hanem mert nem játszik.

Nem hazudozik.

Nem tologatja a határaidat.

Nem késik szándékosan.

Nem tűnik el napokra, hogy aztán egy félmondattal visszakússzon.

Nem épít feszültséget csak azért, hogy érezze: még mindig hat rád.

Ő az, aki egyszerűen csak jelen van.

Figyel.

Kommunikál.

Választ.

Nyíltan.

Őszintén.

És élvezi a jelent veled.

És ez sok ember számára nemhogy megnyugtató, hanem rémisztő.

Miért?

Mert aki egész életében érzelmi bizonytalanságból építette fel a vágyait, annak a stabilitás nem biztonság, hanem ismeretlen és félelmetes terep.

A játszmamentes ember mellett ugyanis nincs hova bújni!

Nem tudod őt félreérteni.

Nem tudod áldozatnak érezni magad mellette.

Nem tudod őt hibáztatni a saját félelmeidért.

Nem tudsz kifogásokat gyártani a saját elakadásaidra.

Ő nem ad drámát, amivel elterelheted magad a saját sebeidről.

És ez a legijesztőbb benne.

Mert a stabil ember mellett kiderül, ki vagy valójában.

Nem az, aki a játszmázó partnerek mellett voltál:

törődő, megbocsátó, végtelenül empatikus, hanem az, aki a csendben megijed.

A játszmamentes ember egyszerűsége nem unalmas.

Csak leleplező.

Mert amikor nincs káosz, nincs eltolás, nincs érzelmi hullámvasút, a lelked végre meghallja a saját hangját.

És sokan pont ezt nem bírják elviselni.

A stabil ember mellett ugyanis nem lehet eljátszani a kamu mélységet.

A stabil ember mellett látszik meg igazán, hogy tényleg van-e valódi mélységed, vagy csak a mások zűrzavarában tűntél annak.

A játszmamentes ember nem tökéletes. Nem is akar annak látszani. Csak tiszta, őszinte, nyitott rád, következetes, felnőtt.

És pont ezért olyan ritka.

És pont ezért olyan félelmetes annak, aki játszmák nélkül nem érzi magát értékesnek.

Mert mellette kiderül: ki tud-e benned születni a felnőtt, aki valóban szeretni képes.

Aki nem a hiányhoz kötődik.

Nem a drámából táplálkozik.

Nem a bizonytalanság adja az izgalmát.

Hanem maga a kapcsolat.

És amikor ezt megérted, egyszer csak felébred benned a felismerés: Nem a játszmamentes ember ijesztő.

Az ijesztő az, hogy mellette nincs több mentséged!

Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek meg ismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is… Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót… s ez az öregség. Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted. Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét… mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak… Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.

„Nem törődöm azzal, hogy ellopták az ötletem. Az aggaszt, hogy nincs nekik sajátjuk!” – Niikola Tesla