Engem nem érdekel, ha nem ágyazol be.

A földön hagyott zokni sem.

Ezek nem tragédiák.

„Fiam, az a baj, hogy az ember hozzászokik ahhoz, hogy mindig valaki más rak rendet utána. És mi lesz veled, ha én nem leszek? Ki fog akkor élni helyetted?”

Ap összehajtogatja a ruháidat. Aztán a feleséged.

Aztán a kollégád javítja ki a hibáidat. És egyszer csak negyvenéves vagy, testvérem, és még mindig arra vársz, hogy valaki más élje le helyetted az életedet.

A lustaság nem egyszerűen egy rossz szokás.

A lustaság egy világnézet.

Majd valaki más megoldja.

Majd apa elmosogat.

Majd apa kifizeti.

Majd a tanár megértő lesz.

Majd a főnök elnézi.

Ezt sajnos nem tanítják az iskolában. Édesapád azért szól rád, hogy ágyazz be, pakolj el, mosogass el, vagy mit tudom én, mert ő már tudja, hogy egyszer nem ő fog utánad elpakolni. Hanem az élet fog számon kérni.

Ezért kell beágyazni a katonaságban is. Mert ha nem tanulsz meg rendet rakni a szobádban, nehéz lesz rendet rakni a fejedben. A fejedben kell rendnek lennie.

Ebben a világban egy gyűrött takaró is legyőz?

Mi lesz így veled? Ha nem tudsz felelősséget vállalni egy koszos tányérért, hogyan vállalsz majd felelősséget egy családért?

Ha nem bírod ki, hogy öt perc alatt megcsinálj valamit, amihez nincs kedved, hogyan bírod majd ki azokat az éveket, amikor a gyereked miatt hajnalban kell felkelned?

Érted?

Nem a szobában kell rendnek lennie.

Hanem a fejedben.

A szoba csak a gyakorlás.